A szálloda rövid története
A történet kezdetekor (1909) még nem is volt Mátraszentimre, a kis települést akkor Ötházhutának hívták. Az első telepesek üvegfúvással kezdtek foglalkozni, amelyhez a környező erdők biztosították az alapanyagot. Ennek állít emléket a mátraszentimrei üveghuta. Szekérúton lehetett ide feljutni. A Galyatetőre vezető út már tervbe volt véve, mert ott már működött az „Egyetemiek” menedékháza. A legközelebbi vasútállomás Nagybátonyban volt. Ötházhután ebben az időben gondosan művelt krumpliföldek, szépen kaszált legelők voltak. A falu népének volt tehene, lova, disznója és persze volt kondás és pásztor. Villanyvilágítás nem volt, és nem volt se jegyző, se pap, de volt kocsma, tanító, és egy iskola. Ezt a tanítót Bándy Lajosnak hívták, az én történet éppen vele kezdődik, mert a vendéglátásról lesz szó. Ez a tanító ugyanis nyáron vendégül látta két unokanővérét, Rózsikát és Bertuskát. Az unokatestvérek örültek egymásnak, de még jobban örültek annak, hogy olyan helyen töltik napjaikat, újra együtt, mint ahol gyerekkorukban éltek. Ők ugyanis mind Erdélyből származtak, egy olyan kis faluból, ahol hasonló hegyek és erdők voltak. Ezt a régi falut azonban egy országhatár választotta el tőlük. Az a bizonyos új országhatár - az akkor még szorgos turistákat is - elválasztotta a Tátrától és Erdély nevezetességeitől, így megindultak a Mátra felé. A három falu egykében sem volt azonban vendéglő. A két nő, akik maguk is vendégek voltak, néha főztek a kirándulóknak és elhatározták, hogy a következő nyáron bérbe veszik az iskolát, ahol házi kosztot kínálnak. Bertuska jól főzött, Rózsikában pedig, akinek az igazi neve Rózsa volt, nagy szervező erő lakozott. A következő nyáron már bérelték a kocsmáros házát, a fénykép tanúsága szerint a vendégeket váró nyugágyakban eleinte a két vállalkozó nőszemély maga ült.
Közben pap és két új tanító is került a faluba. Szerencsére, mert azoknak is kellett valahol enni. És jöttek most már vendégek, napernyővel, gyerekekkel és olyan turistabottal, amin szép fém veretek hirdették, hogy tulajdonosa már járt Tátrafüreden, Szovátán, a Szent-Anna tónál, Mátraházán és Galyatetőn. Az első három hely már a trianoni határon túl volt, így be kellett érni a mátrai jó levegővel. Rózsa megszervezte a falusi házakban a szállást. A bérelt ház kertjébe napernyőket állíttatott fel a kecskelábú asztalok mellé. A falubéli asszonyok segítették a vendégek kiszolgálását. A vendégek elégedetten ültek a terített asztaloknál, és mint egy nagy család, lefényképezték magukat, ott az asztalnál és a petúniákkal beültetett kertben a vendéglátókkal együtt. Láthatóan büszkén állnak a fényképész elé, hiszen ők az első vendégek, akik felfedezték a mátrai kis falukban az üdülés örömét. De nem csak ezek a kedves természetjárók fedezték fel a Mátrát, hanem megkezdődött a mátrai autóút és a galyatetői nagyszálló építése is.
A két derék nő, most már saját terveik alapján, olyan házat bérelt, amely vendéglátásra volt tervezve, különbejáratú szobákkal, terasszal. Amikor nem volt vendég, ezt a házat díszítgették saját kézimunkájukkal. Az ember azt hinné, örökké kézimunkákat gyártottak, mert még a szalvétáknak is külön virággal hímzett tartót varrtak, virággal hímezve. A szalvéták nem papírból voltak, hanem damaszt-vászonból. Hogy a vendég ne unatkozzon, örökbe fogadtak két őzet is, majd örülnek annak a városi gyerekek.
Rózsa most már férjét is bevonta a vállalkozásba, telket vásároltak és azt tervezték, hogy saját panziót építenek. Ezt az építkezést mindenki segítette, a pesti sógorok, az erdélyi rokonok, és a helybéliek is. Az út is megépült. Sőt telefonvonaluk is volt már. Az új panzió neve „Felcser" lett, telefonszáma „l". A bútorokat Rózsa férje tervezte és gyártotta. Kecskelábú asztalok, székek szív-alakú nyílással díszítve, minden bútor piros, mint az ebédlő falán a sok szőttes. A tányérok a falon virágosak. A tulajdonosok maguk is élvezték, hogy ízlésükkel és munkájukkal vidám és barátságos környezetet teremtettek.
A panziónak csak a konyhája volt elég nagy a vendégek ellátására, ezért béreltek a faluban házakat, szobákat. Persze villanyvilágítás és vízvezeték még nem volt. A panzió kertjében nyomós kút volt, ebből nyomta fel egy idő után egy benzinmotor a vizet a ház padlására és látszólag folyó víz szolgálta a vendégek kényelmét.
Hűtőszekrény se volt, viszont volt jégverem, vastag szalmatetővel fedve, amit minden télen megtöltötték jéggel.
Most már autóbuszon érkeztek a vendégek. Budapesttel az összeköttetés gyorsabb volt, mint ma. A berlini gyors megállt Pásztón és a naponta egyszer közlekedő autóbusz ehhez csatlakozott. Közben épült az új, a második épület, ahol már 24 vendégszoba volt, mert az autóbusz-közlekedés megindulása után már több új vendéglátóhely létesült a környéken, fel kellett venni a versenyt a konkurens nagyobb szállodákkal.
Megépült az új templom (1930), Ötházhutából Mátraszentimre lett (1938). A vendégek is jártak a templomba, amikor nem ültek az árnyas erdőben a nyugágyakban. De kik is voltak ezek a régi vendégek? Hát például Járai Rudolf, a fényképész, aki megörökítette sok köhögős gyereket a mamájával, igazi turisták, és Sík Sándor a papköltő, aki még a háború után is sokszor visszatért. Vagy például a híres botanikus, Jávorka Sándor. Igaz, közben volt egy háború. A huszonnégy szobában előbb német, majd szovjet katonák lovai vendégeskedtek, éhségükben lerágták az ablakok deszkáját, a födém beszakadt az alsó és felső szint között. De szerencsére a faluban a háború után is voltak tehenek, disznók, tyúkok, krumpli. Tehát jobb volt az ellátás, mint bárhol a városokban, és újra jöttek nyaralók, ők is segítettek a helyreállításban.
1947-ben már esténként tánc és zene volt, 1948-ban bevezették a faluba a villanyt, új típusú autóbuszok hozták a vendégeket. 1949-ben az állam átvette a panzió kezelését, a két vállalkozó szellemű asszonynak lehetőséget adtak az élet újrakezdéséhez. Pedig akkor már nem voltak olyan fiatalok. Új nevet is kapott a panzió, „Vadvirág" lett belőle, így is virágzott egy darabig. A vendégeket egy időben „beutalták", mások jöttek maguktól, sokan a faluban szálltak meg. Divattá vált a vendégfogadás. A levegő jó volt, a helybéliekből sokan vendéglátókká váltak. A faluban népdalt gyűjtött Kodály Zoltán. Ma arról híres Mátraszentimre, hogy Magyarország legmagasabban fekvő települése (750-. Aszfaltos utak vannak, több vendéglő, panzió, sőt sípálya is létesült. A régi erdőből park lett.
A turizmus tömeges fellendülése az 1960-70-es évekre tehető. Bár több szálloda is épült a Mátrában, Mátraszentimrén és környékén inkább kisebb panziók létesültek, illetve magánházaknál bérelhettek szobát a vendégek. Az 1960-as évek népszerű Panoráma útikönyv sorozata megemlíti: "Azóta pedig, hogy megnyílt a Turistaházakat Kezelő Vállalat Vadvirág turistaháza és mellette számos vállalati és szakszervezeti üdülőház, Mátraszentimre valóságos üdülőközponttá változott. Az igényes építésű Vadvirág turistaházban táncolni is lehet esténként." (Aba Iván: Budapest-Gyöngyös-Mátra)
